A Martosi Rendezvényligetben, a Feszty-pavilon mellett elhelyezett információs tábla méltó tisztelgés Feszty Árpád emléke előtt – mégis, terjedelmi okokból sok minden kimaradt, amit fontosnak érzünk megosztani. Ezért készült ez a bővített gyűjtemény: hogy helyet adjunk visszaemlékezéseknek, róla és általa írt novelláknak, fotóknak, festményeknek és egyéb érdekességeknek, amelyek még közelebb hozzák az embert a festmények mögött.
Az anyag tematikus egységekre bontva, tartalomjegyzék segítségével könnyen kereshető – böngészd kedvedre Feszty Árpád martosi örökségét!
Tartalom
Érdekességek Feszty Árpád életéről és a Feszty-körképről
Visszaemlékezések
Novellák
Galéria
Érdekességek Feszty Árpád életéről és a Feszty-körképről
Lidi a fejedelemasszony
Az egyedülálló népviseletet az 1960-es évekig általánosan viselték Martoson. Amikor vasárnaponként templomba mentek az emberek, olyan volt a falu, mint egy pompázó virágoskert. Nem csoda, hogy Feszty Árpád, amikor a Magyarok bejövetele című körképét festette, itt találta meg a fejedelemasszony modelljét.
A szekeret vezető parasztot is egy martosi férfiról, Jóba Jánosról mintázta, és az „ősmagyar” arcok egy részét szintén Martoson gyűjtötte, rajzolta le Feszty Árpád.
A fejedelemasszony, Árpád vezér felesége, azaz Bazsó Lidi néni, 1874. 11. 1-jén született Martoson. Ott élt haláláig kicsiny, szerény házikójában a Horvát tó partján. Kellemes hangú, finom viselkedésű parasztasszony volt. Mindig könnyes szemekkel beszélt ifjúságáról, amikor hintó érkezett érte, hogy vigye Kingyesre, majd haza. Ha elfáradtak a festésbe, Feszty jó vörösborral üdítette fel a szép menyecskét. Lidi akkor még csak 18 éves, tűzről pattant fiatalasszony volt. Ha azokról az időkről mesélt, még idős korában is azt az ezüst nyakláncot dédelgette a kezében, amelyet Fesztytől kapott. Amikor elkészült a kép, többször hívták, hogy menjen el megnézni, de nem volt ideje, mert mindig akadt valami fontosabb teendő.
Halála előtt mégiscsak megnézte a képet. 1943-ban súlyos beteg lett, orvost hívattak hozzá, aki a férjének elmondta, gyomorrák, nem lehet rajta segíteni. Bandi bácsi nem merte ezt neki megmondani, de ő maga nem bírta el a terhet, s szüret után, az Abán lévő hajlokukban felakasztotta magát. Az özvegy egészségi állapota ekkor tovább romlott és már csak arról álmodozott, hogy egyszer mégis megnézhesse azt a képet. Levelet írt Feszty Masának, és a család megértette vágyát. Feszty István, a festőművész unokaöccse meglátogatta őt, s megígérte, hogy Budapesten kivizsgáltatja. Két hétig ápolták a kórházban, majd miután elbocsájtották, elvitték őt a körképhez. Akkor már nagyon gyenge volt, a Körképhez vezető lépcsőn sem tudott felmenni. Két markos legény ültette karosszékbe s úgy cipelte fel a lépcsőn. Feszty Masa magyarázta neki, hogy mi is látható a festményen. Lidi ül a magasra emelt karosszékben, vékony lábai ernyedten lógtak, kendős feje félrebillent, s úgy tekintett magával szembe ötven esztendő ködös távlatából, mint egy varázstükörbe, amely hirtelen elénk villantja a múltat. Lidi néni fáradtan és bágyadtan nézte a festményt, nézte önmagát, a diadalmas, gyönyörű fejedelemasszonyt, és azt mondta: kár volt eljönnie. 1943. október 28-án 69 éves korában hunyt el.
Akik Pusztaszeren megtekintik a Feszty-körképet, időzzenek el egy pillanatra Árpád fejedelem felesége előtt. Ott ül Bazsó Lidi, a legszebb martosi leány, négy ökör vontatta, fakerekű diadalszekéren a Vereckei szorosban, s a sejtelmes jövendő elé tekint – ahogy azt a millenáris romantika elképzelte
Az írás György Julianna, Lidi néni keresztlánya korábbi elbeszélése alapján készült. (miriák)/deltakn.sk
Visszaemlékezések
Feszty Masa: ÉDESAPÁMRÓL, FESZTY ÁRPÁDRÓL…
A mai nemzedék csak annyit tud Feszty Árpádról: múlt századvégi és századeleji akadémikus művész, akinek legnagyobb alkotása a „Magyarok bejövetele” körkép. Ezt is csak már hírből ismeri a fiatalság, mert a 45-ös bombázás alatt több, mint a fele megsemmisült. A meglevő mintegy harmad a Galéria egyik raktárában várja esetleges restaurálását. Én azonban itt nem is a festőről akarok beszélni, arra a műtörténészek hivatottak. Az embert szeretném emlékezetbe idézni úgy, amilyennek én, a gyermeke látom.
Amikor ötven évvel ezelőtt, 1914. június 1-én, pünkösd hajnalán meghalt édesapám, sok szépet és jót írtak róla. De ami nekem legjobban belevésődött lelkembe: nyolc rövid kis sor, amely – egészen érdekes – épp a Borsszem Jankó-ban jelent meg névtelenül:
Színes álmainknak magyar álmodója,
Elcsitul hát ős fantáziád!
Nagy keblére öleli a róna
Hozzája megtért, megtörött fiát.
Sírja felett dalt kelepel a gólya,
Szebb színeket bont minden kikelet:
Örökszép álmok örök álmodója,
Jó Feszty Árpád – az Isten veled!
S bizonyos is, édesapám kimondhatatlanul szerette a magyar földet és népét. Tűzbe ment volna az ő csallóközi, azaz mátyusföldi parasztjaiért; kereste az igazukat és harcolt értük a hatóságoknál. Azok is szerették. Öreg martosi asszonyok még ma is éneklik az „Árpád nótát”. De nemcsak a hozzá közelállókat szerette. Mindenütt és mindenben tanúsította mély szociális érzékét.
Ifj. Hegedüs Sándor, Jókai unokaöccse örökítette meg 1938-ban az Új Idők egyik júniusi számában:
„Egyszer Malonyay Dezső hallgatta Feszty Árpád terveit új képeiről, az iparművészetről, a magyar nép lelkében szunnyadó erőkről és arról, hogyan kellene mindezt felhasználni a nemzet javára. Annyira elragadta őt Feszty előadása, hogy odament hozzá, megölelte, és azt mondta neki: »Tudod, mikor beszélsz, a magyar pusztákon száguld veled az ember az őserejű nép között. Mikor pedig előadod terveidet, úgy érzi az ember, mintha egy óriás egy csillag tüzével akarna rágyújtani – egy cigarettára!«” És Malonyaynak ez a hasonlata igen jellemző Feszty Árpádra. Fantáziában, elképzelésben, tervezgetésben volt ő a legnagyobb. A kivitel már nem érdekelte annyira. Pedig, milyen kár, mert így mindenki láthatná az ő ragyogó lelkét igaz valójában!”
Erről beszél Lőrinczy György is Pósa-asztal című könyvében:
„Nyugtalan lelke örökös lánggal lobogott. Szüntelen a képzelet játékos szárnyain szállott, vagy röpdösött, hol csapongva, hol ringatózva, mint a virágillat a szellő szeszélyes hullámain. Cigányvére fűtötte a lelkét és űzte, hajtotta a Szépségek új, meg új tájékai felé, amelyeken majdnem kereste a rendkívülit, a veszedelmeset, a szokatlant és az újat. Egyszer a Vezuv kráterébe esett bele, máskor mellbe lőtte magát. Viaskodott tűzvésszel, árvízzel, szerelemmel, a kétségbeesés művészi gondjával: a szkepszissel és az élet ezer más sárkányával… Mindig győzött és mindig ugyanaz a meg nem lankadó tűzenergia maradt. Rajongó művész, ahol a kincset nádasban is úgy éli, mintha királyi kristálypalotában trónolna.”
Herczeg Ferenc írta róla a Gótikus ház-ban: „Neki szent csoda mindaz, ami magyar, a katona és a paraszt, az úr és a betyár, a magyar nóta és a magyar ruha, a ló és a pulikutyája, a múlt és a jövő… A magyar csodát idézte, hirdette, magyarázta ecsettel, írótollal és élőszóval egész életen át.”
Mert édesapám író is volt. Az én parasztjaim című novelláskötetében olvashatjuk ezeket a sorokat:
„Ősszel a vadludakkal egyidőben érkeznek meg a kákaszedők. Hónaljig gázolnak a hideg vízben, hogy az érett gyékénykákát a mocsárból kiszedjék. Egy pár szénagyűjtő is odavetődik, ha tudják, hogy ott vagyok, s kívánnak szerencsés jóestét. Jólesik nekik az az egy-két pohár bor s szivar, vagy egy pipa dohány, amivel megkínálom, de talán még jobban a jó szó és hogy meghallgatom őket. Megkönnyebbül a lelkük, ha elmondhatják bajaikat s elmesélhetik életük folyását. A tűz mellett fölenged a lelkük, s bevallják azt is, amit a szolgabíró soha ki nem vesz belőlük. Örülnek a biztatásnak, s szívesen veszik a korholást is. Ha tudnák az uraik, milyen nagy dolog az a szegény parasztnak, ha búját-baját elpanaszolhatja úrfi-félének, bizony szívesebben meghallgatnák őket. Ezek a pásztortűz mellett eltöltött esték a nyugalom estéi. Ide járok én gyógyulni… Kincseket gyűjtök itt: a tűztől, a víztől, a földtől és az égtől, és a bennük élő teremtményektől. Itt szerzem vissza a nagy világ zajában elpazarolt békét, léleknyugodalmat és emberszeretetet.”
Ide jegyzem azokat a sorait, amelyeket „Bányaszerencsétlenség” című képéről ő maga vetett papírra:
„Télidőben, fagyban, hóban lementem Nagybányára, ahol a hegyek mélyéből sápadt rongyos alakok verítékes, nehéz munkával hozzák fel napszínre a ragyogó aranyat, ezüstöt. Ahol a rideg hegyek katakombáiban s a füstölgő kohóknak komor öbleiben ezernyi éhező fárad a nemes érc kiválasztásában azért, hogy azután az az élettelen érc, az a kevélyszínű arany pengve, csillogva járja körül a világot, s okozzon romlást, pusztulást az emberek között; legyen irigyelt játék hiú asszonyok testén, öröme, vágya millióknak s megmételyezője szíveknek, lelkeknek…
Ott jártam a kohókban, a sötét olvasztókban, ahol a kemencék száján kivigyorgó s ki-kicsapdosó izzó lángnyelvek tüze élesen vet veres világot az ott dolgozó félmeztelen alakokra, s amíg rajzoltam a festői helyeket, érdekes csoportozatokat, nem tudom, mi volt nagyobb: gyönyörűségem-e, amikor festői szemmel szemléltem a képtárgyakat, vagy szánalmam, amikor eszembe jutott, hogy ezek az alakok, ezek a nedves, fagyos ruhájú bányászgyermekek, a tűznél melegedő halvány asszonyok mind élő emberek, akiknek szívük és gyomruk van – akik éreznek és éheznek is.
A bánya fölött ott meredt a kőkereszt, mintha az a bánya egy nagy sírbolt volna! Az is az! Sírboltja annyiaknak! Ötszáz ember lépett át azon a küszöbön, vitte életével szerelmét, örömét, vágyat a napvilág után, s nem látta többé a napvilágot.
Nem éreztem én most a hó hidegét, csak szépségeit láttam, s dacára télnek, hidegnek szenvedéllyel fogtam hozzá a bánya lerajzolásához, s rajzolgatás közben eszembe jutott mindaz a sok történet, amit otthon, vacsorázás után Sándor bácsi mesélgetett azzal az ő szeretnivaló kedvességével azokról a szegény emberekről. Hogyan imádkoznak, mielőtt a bányába leszállnak, hogyan szakad reájuk gyakran a föld, hogyan zárja el őket, hogyan sírnak utánuk az asszonyok, leányok, s lesik aggódva, amíg kiássák őket – vajon élve vagy holtan fogják-e ki szegényeket?
Talán éppen ezen a helyen, amelyet most rajzolok, talán éppen itt siratta az a szegény asszony az ő fenntartóját, gyermekei kenyérkeresőjét, talán éppen ezen a sínen gurították ki tetemét, talán éppen itt borult reája kínjával az özvegy…”
Az önzetlen kartársat is méltatta Lyka Károly az édesapámról írt nekrológjában. Azt az embert, akinek fontosabb volt a művészet és művészbarátai sorsa, mint a magáé:
„Munkácsyn kívül nincs művészünk, akinek a helyzete társadalmunkban oly kivételes lett volna, mint Feszty Árpádé. Tüzes tehetségével vívta azt ki, s ezzel nem csekély hasznot hajtott művésztársainak. Mert ő volt jó ideig a nagykövetük a magyar társadalom elitjében. Azokban az időkben a magyar művész társaságbeli helyzete még teljesen kialakulatlan volt. Hogy a művészet mint foglalkozás társaságbeli ranghoz jutott, az leginkább a nyolcvanas években szereplő festőnemzedéknek köszönhető, s e nemzedék sorában Feszty Árpádnak.
Magában véve a dolog nem fontos, s inkább csak jellemző kortörténeti adat maradna, ha ezzel a szerepléssel nem járt volna még egyéb is, aminek aztán nagy lett a hatása. A társaság közelebb jutott a személyes érintkezés révén a művészekhez, bepillanthatott műhelyükbe, felismerhette a nehéz, fáradságos, komoly munka menetét: tisztába jött vele, hogy a festés nem léha atelier-játék, hanem lehet az minden idegszálat megerőltető tanulmány és harc.
Rájött, hogy a művésznek vannak problémái, különleges és izgató feladatai, amelyek épp úgy egész embert kívánnak, mint a tudomány bármely diszciplínája vagy az akkor még módfelett becsült politikai munkálkodás minden stratégiája és elmésége. Ilyesmire teremteni a társasélet szereplőinek figyelmét kevés ember volt alkalmas. Főképp Feszty Árpádnak jutott ki rész ebből a munkából, amely, mint említettük, nagy hatással volt művészeink sorsára.
Feszty Árpád festőtehetségét tetézte elragadó izzó vére, elméssége, tősgyökeres magyarszabású észjárása. Szinte arra született, hogy kapcsa legyen a bohémeknek és a társaságbelieknek. Amazok köréből került ki a fiatal festő, emezek körébe jutott csakhamar, rövid pesti szereplés után. Feszty Árpád erélyének egy része nem a vásznakon csapódott le, hanem egy oly élet forgatagában foszlott el, amely hasznot hozott társainak és utódainak, de megritkította a tiszta művészi munkára fordított időt és erőt.
Most már tudjuk, hogy volt ennek is eredménye, szociális és művészeti, de ezt drága áron, egy nagy tehetség munkájának terhére apasztásával lehetett csak elérni. Valamikor meg fogják érteni, hogy Feszty Árpád művészi pályafutása éppen ezért egyúttal tragikus is volt.”
Igen, tragikus volt a sorsa. Ő, akinek fiatalkorában olyan sikerei voltak, mint kevés festőnek – hisz a körkép elkészülte után szinte visszhangzott nevétől az ország –, szegényen, összetörten, nyomasztó anyagi gondokkal küzdve vergődte át utolsó éveit. Halálát is a fűtetlen műterem okozta. Nem tudott fukar lenni, nem tudott pénzt félretenni. Ahogy lelkét, szívét széjjelsugározta maga körül, ugyanúgy szinte dobálta keresetét hol eszmék megvalósítására, hol elmondhatatlan számú szegényeinek gyámolítására.
És én boldog vagyok, hogy ilyen volt, hogy örökségül ezt a jelszót hagyta rám:
„Inkább adok 99-nek, aki nem érdemli meg, minthogy egyet elbocsássak üres kézzel, aki megérdemelte volna!”
Többet ér ez nekem, mintha emeletes házat, palotát kaptam volna tőle. Így szent nekem az ő emléke.
(Feszty Masa) Vigilia 29. évf. 9. sz. (1964. szeptember)
Feszty Masa: Feszty Árpád, az „örök Tiborc” festője és írója
„A nagyságos úr annyira szerette a népet, hogy ő már akkor, harminc évvel ezelőtt meg akarta csinálni a Gyöngyösbokrétát. Mindig erre kell gondolnom évek óta, ha az utcán látom a díszes, tarkaruhás szereplőket Szent Istvánkor. S a Vérmezőn akart nagy népünnepélyt rendezni. Azt akarta, hogy az ország minden részéről jöjjenek fel a legszebb népviseletben s a legdaliásabb legények lovon, bivalyháton mutassák meg a magyar virtust. Az asszonyok pedig lacikonyhákban főzzenek, süssenek, hogy egyszer ne csak az urak mulassanak Pesten, de az ő kedves parasztnépe is. Szegény nagyságos úr akkor hónapokig nem törődött semmi mással. Abbahagyta a festést, látott-futott éjjel-nappal, etette-itatta a tárgyaló urakat, mert műtermében voltak a gyűlések. Eleinte mindig éljenezték, lelkesedtek, de mikor aztán arra került a sor, hogy meg is csinálják és áldozzanak rá, akkor mind cserbenhagyták s végre egyedül maradt pár jó baráttal, akiknek azonban nem volt módjuk megcsinálni. Akik segíthettek volna, nem segítettek s hiába vesztette el annyi idejét, pénzét a nagyságos úr. Annyi adósságot csinált, hogy ezután jelent meg először az uzsorás a Bajza utcai házban, ezért kellett pár év múlva eladni.Ezért szeretnék én mindig sírni, mikor látom a Gyöngyösbokrétát.”
facebook.com/Feszty Árpád
ÖZV. FESZTY ÁRPÁDNÉ: EMLÉKEZÉS KÉT MEGÖLT LÉLEKRE – Második tragédia
Tatán voltunk az urammal, a Panorámához állat-tanulmányokat csinálni. Lovat, ökröt, bivalyt rajzoltunk, festettünk. Sok bámuló akadt, főleg eleinte. Megunták, lassanként elmaradtak, de egy feltünő szép, okosszemű, pogácsaalma-arcú kis pöttöm Matyi-gyerek hű maradt. Mint az árnyék, hűségesen hozzátapadt a sarkunkhoz. Elleste a gondolatainkat. Távoltartott tolakodó állatot, embert. Hozott, tett, vett, segített, mint egy aranyos kis törpe. Öröm volt ránézni!
A szeme mint a rigóé! Vidám, okos, fekete. A mozgása csupa báj és ruganyosság. Kicsi Árgyélus királyfi! Bizalmas lett! Már vagy tizenöt éves, de kis növésű; ez a nagy bánata. Tíz évesnek nézik! Csúfolják! A tanító úr nem csúfolja, azt mondja, ő a legjobb eszű az egész iskolában.
Egy év mulva végez. Nem tanulhat tovább. Szegények. Árva! Napszámosnak kell mennie. Pedig szeretne mesterséget tanulni. Világot látni! Hogy csillogott a bogárszeme, amíg beszélt. El voltunk bájolva! Ottlétünk idejére megfogadtuk kis inasnak.
Nem kis inas, kis csuda volt! A jobbkezünk, munkatárs! Elkértük a gyámjától, vállaltuk további nevelését, elhelyezését. Hazahoztuk Pestre. Egy hét alatt jobbkezünk lett itt is. A műterem minden csinját-bínját uralta! Ismerte a festékeket. Ecsetet mosott, vásznat spannolt. Boldog volt. Mindez a Panoráma megnyitása előtti évben történt.
Árpádnak nagyon rózsásak voltak a kilátásai. Mit remélt ő akkor! Amilyen szíve volt, – jót szeretett volna tenni a világ minden árvájával! Hát még ezzel! És mégis, – ezt a gyereket, – aki intelligens, meleg, ragaszkodó, szorgalmas, erkölcsös, egészséges, fürge, rendes volt – mi, Feszty Árpád, – a jóság, az emberszeretet, – de főleg én, – aki pedig szintén nem vagyok gonosz – tönkretettük!
Nem vettük észre, milyen betegesen hiú, dicsvágyó és makacs. Elfelejtettük, hogy parasztgyerek. Úgy bántunk vele, mintha hozzánk tartozna, családtag lenne. Csak kis, gyönyörűen kizsinórozott uniformisa jelezte hivatalos állását. Nem is inas volt! Kis apród a régi időkből! Tiszteletteljes az urakkal, lovagiasan hódoló a nőkkel, közömbös a cselédekkel!
Mint a régi mesék legénykéi, kik rászedték az ördögöket, a vasorrú bábát, a kutyafejű tatárt, ha kellett. Rohant volna gazdájáért tűzbe, vízbe, életbe, halálba! Elég volt annyit mondani: «Itt van egy levél. Nem tudom a címzett lakását. Neked azonban meg kell találnod! Fontos! Keresd ebben vagy abban a szerkesztőségben, kávéházban. Ha egyikben sincs, tudd meg, hol lakik. Ha nincs külön lakása, hol lakik a felesége vagy az anyja. De nekem feleletet hozz reggelig! Hadd látom, mit tudsz!»
Büszkén fölvetette a szemét, mint a paripa, ha sarkantyút kap. «Meglesz!» – És meglett! Reggel négy órakor jött haza. Nem evett, nem aludt, nem volt éhes, fáradt, csak diadalmas. Hisz legnagyobb vágya, öröme: híres embereket szolgálhatni. Megdicsérték! Ismerték! Egy év alatt híres lett ő maga is.
Ha valakinek fontos, sürgős ügye volt, elkérte Miskát. Kapott pénzt, cigarettát, édességet, cirógatták mindenütt. Becézték az iskolában is. Legjobb tanuló volt. Jövőjét úgy képzeltük: ha nem akar inas maradni, a szükséges vizsgák után papa segítségével elhelyezzük valahol mesterségbe, vagy valami bank-, vagy hivatalszolgai bizalmi állásba.
Vigyáztunk olvasmányaira, szórakozásaira. Ugy-e azt gondolná az ember, ennél többet nem lehetne tenni! És mégis megöltük! És éppen ezért öltük meg! Főleg én. Játékszernek tekintettem! Ha elragadtatva megcirógattam kis gömbölyű tatárfejét, nálamnál sokkal okosabb uram óva figyelmeztetett: «Rózsikám, Rózsikám, az a gyerek nem játékszer, nem kis macska! Ebből embert kell nevelni, férfit!» Azt hittem, túlzás!
Egy gyerekkel, aki mindig helyes és kifogástalan, nem kell szigorúnak lenni. Szamár voltam! Árpádnak igaza volt! Vagy még neki sem. Még ő sem tudta eléggé titkolni megelégedését. S kezdett a dolog a fejébe menni! Mégis csak parasztgyerek volt. Dac, szilajság, gőg, parasztgőg ébredt a lelke mélyén. A cselédeket lenézte. A házi munkát megvetette, nem akarta vállalni. Csak olyant, ahová ész, bátorság vagy erő kell.
Mind több baj támadt közte és a többi cseléd között. Nem vettük észre. Ott tartottunk, még milyen boldog volt pár hónappal előbb inasi állása fölött. Mily boldog, mily hálás. Vakok voltunk! Akkoriban sok munka is volt a háznál. Ezerfelé volt a fejünk. Egyszer a csinos kis szobaleány kezébe nyomta a seprőt, segítsen neki az uram szobáját gyorsan rendbehozni.
Felkapta a revolvert az íróasztalról s a leányra lőtt. Egy centiméterrel ment el a feje mellett. Egy centiméter híján gyilkos lett volna! Az uram rögtön haza akarta küldeni! Megijedt, letérdepelt. Könyörgött! Halálig megbánta! Sohasem fogja többet a munkát szégyelleni. Soha többé el nem felejti, mindent nekünk köszönhet. Minélkülünk ma piszkos napszámos lenne Tatán. Bocsásson meg, bocsásson meg!
Azt hittük, minden jó lesz, csak a szükséges vizsgát letegye. Az uram rögtön kiadja a házból. Ez már inas nem lesz. Nem is lehet csodálni, kinőtte ezt az életlehetőséget. Csak pár hónap s minden rendbe fog jönni. Árpád ment a maga sok, őrült sok és sürgős dolgára. A javulás pedig csak látszólagos volt. Nem csinált a gyerek semmi rosszat, komiszat, erkölcstelent, csak zárkózott, mogorva lett, dolga helyett olvasott, ismeretlen fiúkkal barátkozott!
A mi hibánk óriási, de emberi hibánk az volt, hogy elkéstünk, haza kellett volna küldeni. Nem akartuk, a vizsgát vártuk, meg hogy Árpádnak is legyen pénze, tehessen érte valami áldozatot. Elkéstünk! Megelőzött!
Egy szép napon kijelentette az uramnak, ő nem lesz tovább cseléd. De mert még egyedül nem tud megélni, nálunk kapja a kenyerét, minket még kiszolgál – de idegent nem! Szolgálja ki az úr maga a vendégeit, ha akarja, ő nem!
Árpád akármilyen nagyon szerette is, erre méregbe jött. Egy tizenhatéves gyerek így beszél vele! Észre kell téríteni! Inkább nevelési elvből, mint haragból a gyereket pofonvágta. A fiú elsápadt, megtántorodott, – nem az ütéstől! Sarkon fordult, – szó nélkül, mint egy automata, kiment a szobából. Ki a folyosóra, az utcára. Kalap nélkül, munkaruhában, neki a hideg éjszakának, az ismeretlen, bűnös nagyvárosnak, kalap nélkül, egy krajcár nélkül.
Szegény uram bánta, nagyon bánta a hevességét. Aggódtunk! Vártuk, vártuk! Biztattuk egymást! Bolond gyerek! Majd hazajön vacsorára. Hazajön aludni. Hogyne jönne! Nem vitt magával egy krajcárt sem! Kalapja sincs! Hazajön éjjel!
Vártuk a reggelt! Hiába vártuk – semmi, semmi hír! Rendőrség kereste, ismerősök keresték, eltünt nyomtalanul, keményen, konokul. Eltünt! Elmerült! Tizenhat éves korában bevégezte pályáját.
Tragikus hős lett a kis apródból, egy év alatt! Nem apró komiszságok, – nem az ereje, a nagy dolgok akarása, a türelem, a bizalom hiánya vitték a pusztulásba! Minden természeti erő romboló veszedelem lesz, ha nem fékezik. Nem fogtuk elég erős kézzel. Túlságosan szerettük. Nem figyeltük eléggé. Ki tudja, nem volt-e híres betyár valamelyik őse?
A kis atilla ott maradt, ott a kis sapka is. Úgy feküdt ott előttünk, mint egy szép kis holttest. Élő szemrehányás! Mit tett, miért tette?
Megsirattuk mind a ketten. Olyan soká üres volt a helye! A házban és a mi szívünkben. Pár hónap mulva egy fiatal betörőbandát fogtak el, köztük volt! Későn tudtuk meg. Nem tehettünk már érte semmit. Egy pofon súlyosabb volt neki, mint másfél év minden szeretete, gyöngédsége.
Nem lehet egy növényt teljesen más földbe ültetni. A sovány homokból humuszba. Elégeti. Ma sem tudom, – ki volt a hibásabb. Ő, vagy mi?
Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 8. szám · / · ÖZV. FESZTY ÁRPÁDNÉ: EMLÉKEZÉS KÉT MEGÖLT LÉLEKRE
Kingyes
Feszty Árpád festőművész tanyája volt ez a puszta. Maga a művész még így írt róla Az én parasztjaim című, 1897-ben kiadott elbeszéléskötetében:
„Van énnékem egy csendes kis tanyám Kingyesen. Hol van, merre van az a Kingyes? Hiába mondanám meg, úgysem találna oda senki sem. Nádasok között, öntésekkel körülvett világ az, ahová nem jön utánam más, csak az olyan ember, aki engem nagyon szeret. A Vág és a Nyitra folyók kanyargásai között terül el az a dzsindzsalás csalitos vidék, amelynek földjét még nem szántja eke, nem töri borona. Ős föld, amilyen lehetett egész Magyarország a tatárjárás előtt. A mi tagunk oda dől a Holt-Duna partjára… A víz partján van egy pagony, rezgő nyárfákkal és füzesekkel vegyest. Felfut reájok a mindenféle gyom, a nyíló folyondár, a vadkomló aranyvirágos fürtjeivel, az iszalag és a vadszeder öles hajtásai tekergőznek egyik fáról a másikra. A fák alját felverte a vadvirág… Hogy miért írok e helyről ahelyett, hogy festő létemre lefesteném inkább, annak talán az a magyarázata, hogy még soha festő a szeretőjét jól lefesteni nem tudta: Akit az ember igazán szeret, ahhoz ír szerelmes levelet – s ha tud, jó vagy rossz szerelmes verseket de ecsettel, festékkel vászonra realizálni nem képes.”
Ide épített egy kunyhót, s ide szokott kiszökni, ha úgy érezte, elege volt a pesti életből, pihenésre vágyik. Később házat is épített Jancsinak, a pusztagazda öreg Ádám fiának, hogy legyen, aki a kunyhót megőrizze. Így aztán egész kis „farm” lett ott, ennek ellenére ő maga legszívesebben jó ideig a kunyhóban lakott.
De hiába vonult el a vadregényes tájra, akik szerették, ide is utánajöttek. Ma már szinte hitetlenkedve olvassuk Gárdonyi Géza Kingyes című írását, amelyben elmeséli, milyen megpróbáltatások árán jutottak el – Gárdonyi, Pósa Lajos és Lányi Géza cimbalomművész – a Kingyes nevű pusztára. Nemcsak a komáromi fiákeresek nem tudták, hol is van az, hanem még Kaván sem tudták őket útbaigazítani. Közben eltévedtek, árokba fordult a rozoga fiákerük. A szomszédságban lévő Agyagos egyik lakója sem ismerte Kingyest név szerint, de szerencsére azt tudta, merre van „Árpád úr” tanyája, így jutottak oda. Meg is jött menten a kedvük.
facebook/Feszty Árpád
Novellák
Feszty Árpád: Ádám
Van nekünk egy régi cselédünk, ötven év óta lakik kinn a pusztán, gyerekkorában került az apámhoz, azt hiszem, már túl van a hetvenen, de nem látszik rajta a hét kereszt súlya. Ádámnak hívják, a másik nevét máig sem tudom. Legény koráig juhász volt, aztán elvette az egyik szolgálónkat, azóta gazda, mindenes. Ennek a szegény Ádámnak nagyon rossz napot szereztem egyszer gyerekeszemmel. Akkor volt az, amikor a bibliát kezdte belém verni az instruktor. Én persze mindent készpénznek vettem, amit az instruktor mesélt – hát az Ádám históriáját is szentül elhittem. Csak, hogy én a mi Ádámunkat összetévesztettem a bibliai Ádámmal s azt hittem, hogy ez az a pusztát lakó, pusztára kiűzött Ádám, az emberiség legnagyobb gonosztevője, aki miatt minekünk, ahelyett, hogy a paradicsom gyümölcseit élveznénk – iskolába kell járni, leckét tanulni, ruhát koptatni, azért verést kapni és több más különféle kellemetlenséget elszenvedni – ami mind nem volna, ha az Ádám magát megbecsülte volna. El is voltam ellene keseredve nagyon, gyerekszívem gyűlölettel telt el iránta, különösen lecke nem tudáskor. Mondogattam is neki, mikor néhanapján bejött a faluba jelenteni, vagy mikor apám kivitt magával a pusztára:
– Ugye, ugye Ádám, jobb volna a paradicsomban lenni, oroszlánokkal játszani, miért nem viselte magát jobban, miért nem engedelmeskedett az Ur istennek? Sose felejtem el, milyen bambán nézett olyankor reám – sehogy se tudta megérteni az én szemrehányásaim értelmét – én ezt a bamba tekintetet akkor a lelkiismeret furdalásának tartottam.
De hát csak vállat vont s tovább ment, nem tudta elképzelni, mi bajom lehet én nekem ő vele, az örökös szemrehányásaimmal. Bennem pedig, mentül több könyvet hozott az instruktor, annál inkább nőtt az elkeseredés és forrott a méreg. Egy alkalommal mindnyájan kimentünk a pusztára. Apám akkor rengeteg ökröt vett s a kingyesi réten tartotta azokat, de nagy szerencsétlenségre az egész országban kiütött a marhavész, a mi gulyánk is beleesett. Szomorú volt látni, amint a rekkenő nyári melegben folyton hajtották őket – s amint egy – egy darab elmaradt a gulyától, az már beteg volt, azonnal le kellett bunkózni, csak a bőrét lehetett megmenteni. Össze is gyűlt a pusztán a megye összes rongyos csavargó cigánya, akik az elesett marhát azonnal megnyúzták s a bőrét szárítás végett póznákra teregették. Ott egy elesett ökör, ott egy csoport cigány, aki nyúzza, mások ismét tüzet raktak s az esett marhából lekanyarított húsdarabokat sütötték. Azt mondták, kár az a földbe, jó az a cigánynak. Azután a sok csuvasz, bitang kutya, aki ide sereglett s összemarakodott a hulladékon. A levegő tele volt ragadozókkal. Rengeteg sas, kánya s a dögszagra messze földről ideszállt keselyűk lepték el a pusztát s vívtak harcot a kutyákkal egy – egy húsdarab miatt. A cigányok botokkal csapdostak feléjük, hogy menekedhessenek tőlük, oly vakmerővé tette őket a vérszag. S mindehhez az a poros, párás rekkenő nyári nap. Mindaz, ami a bibliában fenséges és megelevenült előttem. A paradicsomi édennek az ellenkezője volt ez. A pusztába való kiűzetés, állatnak, embernek küzdelme. „Arcodnak verejtékével keressed kenyeredet.” Itt értettem meg, mit jelent ez a mondás. Elbolyongtam a csoportok között. Nem féltem, mert velem volt Talpas, a mi hatalmas nagy kutyánk – az én elválhatatlan játszótársam – aki jobban vigyázott reám, mintha dajkám lett volna, egy lépésnyire el nem távozott tőlem soha. Arisztokratikus gőggel vetette meg a nyers dögön marakodó kuvaszokat, fogait csattogtatva ugrott fel a levegőbe, ha egyik – másik sas a közelembe talált repülni. Kíváncsian néztem az ő őrizete mellett a cigánycsoportokat. Az egyik ökör körül a többiek között guggolt egy hatalmas nagy alak. Félig meztelen teste bronz gyanánt ragyogott a nap sugaraitól. Kócos, hosszú haja, szétdúlt szakálla szénadarabkákkal volt tele. Ijesztően vad szemei sötéten fénylettek. Szőrös karjai könyökig véresek. Hosszú görbe késsel nyúzta az ökröt, mellette egy hatalmas bunkó hevert. A bunkó vége is véres volt. Megborzadtam, amikor megláttam. Azt hittem, ez nem lehet más, mint Káin. Biztos ezzel a furkóval verte agyon azt a szegény Ábelt. – No, megállj. Majd adok én neked! Megállottam előtte, kis fokosomat jól a markomba szorítva. A másik kezemmel a Talpas nyakába kapaszkodtam s úgy kérdeztem tőle kiáltó hangon, mint az ítélet angyala:
– Hol van Ábel? Azt hittem erre a szóra azonnal össze fog rogyni, a helyett rám nézett s így felelt:
– Nem tudom, kérem alássan, – nem láttam, nem is ismerem. Gazember, gondoltam magamban, ezt válaszoltad te az Ur istennek is – de engem nem csalsz meg s aztán szigorú hangon folytattam:
– Azt könnyű mondani, neked tudnod kell, mert te vagy a Káin, úgy-e bár? – Nem én, könyörgöm alássan, én a Rántás Marci vagyok. Káin? Káin? Azt se ismerem. Az talán a Gutai cigányok közt lesz. A többi is bizonyította, hogy csakugyan Rántás. – Úgy? No, ez a szerencséd, mert máskülönben végig húztam volna fekete hátadon a fokosom nyelével. Amint tovább mentem, csak zörög a fű a lábaink alatt. Hatalmas kövér kígyó menekül lépteink elől, szájában egy kecskebékát tartva. – Uccu, Talpas, fogd meg! Talpas derékon kapta, én a fejére ütöttem, a béka azonnal kiugrott a szájából. Első része felegyenesedett és nyelvét sziszegve nyújtotta felém, de Talpas jól leszorította a derekát.
– Sziszegsz úgy-e? No, várj átkozott csábító kígyó, te sem fogsz többé bűnre ingerelni! Azzal még egy hősi csapást mértem a fejére, attól azután elszédült s kinyújtózkodott. Megelégedéssel szemléltem rángatózó hulláját és azzal a büszke érzéssel állottam teteme felett, hogy vele elpusztítottam a föld színéről a világ bűnei, még Káint szerettem volna feltalálni, de a kocsisunk már szaladt utánam és kiabált, hogy ne menjek tovább, jöjjek a tanyára uzsonnázni. Ez egy kissé lehűtötte bosszúálló harcias hangulatomat, eszembe jutván holmi vajas kenyerek, jegeskávé stb. Talpas is nagyon vígan fordult a tanya felé – a nyelve is lógott – s így Káin még mára megszabadult bosszúmtól, – a kígyót azonban kocsisunk kétségbeesésére magam után húztam nagy büszkén, úgy vonultunk be a tanyára. Mire beértünk, szüleim és a vendégek már az asztalnál ültek. Amint meglátták a kezemben a kígyót, rám támadt valamennyi, először összeszidtak, hogy miért vertem agyon. – Azért, – mondtam teljes meggyőződéssel, – mert az ördög bújt bele. – Ki mondta ezt neked? – Hát a tanító úr. – Szamár az a tanító, ha ilyenekre tanít, ez is az Isten teremtménye, csak úgy, mint a többi állat, ez is örül az életnek. Az után pedig összeszidtak azért, hogy minek cipeltem ide az ozsonnához ezt a ronda állatot. Majd eldobatták a kígyót messze, a határ árkába, engem pedig kergettek, hogy, mossam meg a kezemet, addig ne üljek közéjük. Így jár, aki a világgal jót tesz. Mikor az asztalhoz kerültem, még mindig dohogtak, éretlen gyerekészt s több effélét emlegettek.
Apám különben is rosszkedvű volt, azon panaszkodott, hogy dézsmálják a gyümölcsös kertjét. Szenvedélyes pomológus volt, s különösen büszke volt egy almafájára, amelyen olyan szép almák termettek, mintha viaszból lettek volna csinálva. – Hej, ha megtudná, ki szedte le őket? – No, gondoltam magamban, ha csak azt akarja tudni, megmondom én mindjárt. Csúnya dolog az árulkodás, de, hogy akkor az almalopót fel akartam fedezni, nem mehetett közönséges árulkodás számba, én akkor azt hittem, hogy a büntető igazság szerepét játszani volt hivatásom. Büszkén szóltam hát közbe:
– Én tudom, hogy ki. Mindnyájan meglepetve tekintettek reám. Gyermekek és bolondok mondják meg néha az igaza, azért aztán rám is estek, hogy csak mondjam meg azonnal. – Hát senki más, mint az Ádám, – feleltem határozottan. Apám elszörnyedve hívatta azonnal. – Hát te akasztanivaló gazember, így sáfárkodsz te kötnivaló huncut? – Te vagy az alma tolvaj, te lopod az almáimat! Megrémülve állt ott az Ádám, mint aki látja, hogy vétke kitudódott – de aztán tagadásra vette a dolgot. – Én? Az Isten büntessen meg, ha színét is láttam, hogy mertem volna én azokhoz nyúlni? Soha sem loptam én életemben, ki meri azt rólam mondani? – Én! -csattantottam ki büszkén. – Kitől hallotta azt az ifiúr? – Kitől? A tanító úr mondta, az pedig nem hazudik. – Már pedig hazudik, ha százszor tanító is! Tessék elém állítani, mondja a szemembe, ha meri! Hasba lövöm, agyonütöm, ha a becsületembe gázol! Kiabált Ádám s a szemei vadul forogtak, mint a kivert békáé, arca piros volt s az egész teste rángatódzott a dühtől. – Merre van a tanító? – kérdezte apám. -A pálinkát osztja az embereknek. – Hívjátok elő. Te pedig fogd be a szád. Hallgass, – szólt apám Ádámhoz. Majd kisül mindjárt ki a bűnös, de már akkor ő is reszketett a haragtól. A tanító előjött. Ádám dúlt arccal fordult felé. – Hát az úr meri mondani, hogy én tolvaj vagyok? A tanító nagyot nézett, aztán flegmatikusan szólott: – Mondja az ördög. Kitől hallotta kend? – Itt az ifiúr állítja! – Mikor mondtam én azt magának? – kiáltott felém most már dühösen az instruktor. Velem forgott a világ: az én tanítóm, akinek eddig minden szava szentírás volt előttem, eltagadja a saját szavait. No, ezt nem hittem volna, a szó elakadt a torkomon, úgy meglepett ez a váratlan fordulat. Édesapám hangja ébresztett fel kábulatomból. Haragosan szólt reám: – Te Júdás, hogy mersz olyat állítani, ami nem igaz!? Erre visszajött a bátorságom, irtózatosan elkeseredtem, s magamat nekidurálva, szembeálltam az instruktorral. – Mit! Nem igaz? Hát lemeri tagadni? Nem maga mesélte nekem, hogy az Ádám meg az Éva szedték le az almafáról a tiltott gyümölcsöt s az Ur isten azért kergette ki őket a pusztára? Hogy meri tagadni, hiszen benne van a bibliában is, amiből olvasta! Egy percre általános hüledezés, aztán kitörő, harsogó kacagás fogott el mindenkit, még a tanító is nevetett, csak úgy omlottak a könnyei. Csak mi ketten, Ádám és én, bámultunk bele a levegőbe, csak mi ketten nem értettük meg a nevetés okát.
Édesanyám nevetve szorított magához s hajamat simogatva mondta: – Ó édes kisfiam, más Ádám volt az, amelyikről a tanító úr beszélt. Aztán nagyon régen volt az, ki tudja, talán nem is igaz már. Így aztán mind a hárman kikerültünk a csávából. De az óta Ádám és én, mi ketten sose szerettük többé a tanítókat, sem a tudományokat.
Feszty Árpád: Az én parasztjaim
Feszty Árpád: Genezis
— Feszty Béláné, Csepy llkának —
Kezdetben teremte az Isten a mennyet és a földet… elválasztá a vizet a földtől… a sötétséget a világosságtól… És mondá: Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra: és uralkodjék a tengerek halain, az égi madarakon és oktalan állatokon és az egész földön. Formálá azért az Úristen az embert és lehellé az ő orcájára életnek lehelletét és lőn az ember élő lélekké. És látá Isten, hogy jó volna.
* * * *
De az ember szomorú volt. És az Úrnak öröme nem telhetett benne. Neki hajladozott minden faág, neki illatozott minden virág, neki sütött a napsugár, uralkodott az oktalan állatokon, de hiába teremté meg számára az Úristen e ragyogó világot, hiába helyezte őt a gyönyörűségeknek kertjébe, minden isteni hatalmánál fogva sem volt képes az embert felvidítani.
És látá Isten, hogy »nem jó volna!« Ekkor így szólott hozzá Gábriel arkangyal, a ki a teremtésben leghűbb szolgája és munkatársa volt.
— íme, uram, mindent elhelyeztél már az égen és a földön, de megfeledkeztél két teremtményedről — az egyik az erény, a másik a bűn. Te hoztad létre mind a kettőt, s talán azért nem vidám az ember, mert e kettőben hiányos még a föld.
— Tévedsz Gábriel, nem feledkeztem meg róluk. Akarattal tartottam vissza őket, mert ez egyik sem az embernek való. Az erény nagyon unalmas, a bűn veszedelmes. Az egyiket megunná, a másik megrontaná.
— Külön-külön, szólt ismét az angyal, igaz, hogy így vagyon, de hátha összekeverném őket. Az ember sajátságos lény uram, mi égiek előre nem is tudhatjuk, miben lelné leginkább örömét. Engedd meg nekem e kísérletet, talán fel fog vidulni arca, s örvendeni fog alkotásod dicső szépségén.
— Jól van, legyen! És az Úr szavára eggyé olvadva hullott le az égből a bűn és az erény.
És a midőn Ádám egy Mandragóra-fának illatos árnyában felébredt hajnali álmából, ámulva látott megjelenni egy rózsaszín felhőt, amelyből két ragyogó szemnek pokol sötét tüze sugárzott felé.
Égető vágy, kínos gyönyör kimondhatatlan érzései futották át egész valóját. Gyönyörrel teljes láz lüktetett végig agyán és szívén. Az ösmeretlen, elfojtott érzések felébredése után sírva-kacagva borult a tünemény elé s a legszentebb őrület hatalmas erejével csókolta a csendesen mosolygó isteni jelenést, a ki a bűn és erény keveréke volt — az asszonyt.
Gábriel arkangyal örömmel jelenthette az Úrnak, hogy Ádám már nem unja a világot.
Azonban alig múlt el egy nap, az Úr haraggal hívatta Gábrielt s már messziről kiáltott feléje:
— Ugyan, jó dolgot sütöttél ki azzal a keverékkel! Ez egyszer hallgattam a más szavára, s ez egyszer is megbántam. Lenn jártam tegnap a kertben, a szellős délután. Szép dolgoknak jöttem a nyomára. Bizony megbántam, hogy asszonyt teremtettem. Felforgatja ez az egész világot.
Eddig szép rendben ment minden, de most — borzasztó dolgok történnek. Elcsábította Ádámot és megették a legszebb almáimat.
Hűtlenségre, engedetlenségre, lopásra tanítja. Arra teremtettem az embert, hogy uralkodjék a földön, és minden élő lény felett — és az én képmásomra és hasonlatosságomra teremtett embernek ez az asszonyi állat parancsol.
Ha ez így tart, rövid idő alatt az egész világ felfordul és én kezdhetem újra a teremtést.
— Engedd uram, szólt megszeppenve Gábriel, hogy lemenjek és rendet csináljak közöttük.
— Értesz is te ahhoz, mikor már magam is hiába próbáltam. Annyit mondhatok, hogy könnyebb volt legyőzni a Leviathánt, könnyebb uralkodni a csillagok milliárdjai felett, könnyebb lecsendesíteni a tenger háborgását, mint szembeszállni az asszonnyal.
Mi hiába beszélünk neki. Nem hallgat az asszony se istenre, se angyalra. Asszonyt csak férfi győzhet le, de így egymagában az se. Segítségére kell sietnünk — nem hagyhatom elfoglalni az embert — legdicsőbb alkotásomat. Varázshatalommal kell őt felruháznunk, a mellyel az asszony felett uralkodni tudjon. De már az erőket szétosztottam, a teremtés elkészült, a meglettekből kell összealkotnunk e varázsszert, azért jól figyelj szavamra, hogy helyrehozzad, a mit elszeleskedtél.
Járd be az egész világot. Én minden fűbe-fába, tengerbe és levegőbe belélegeztem a mindent éltető elemeket: a meleget, az erőt, az életet. Keress fel minden virágot, a levegők szférájában rezgő atomokat úgy, mint a bércek tömkelegét, a sivatag számumját, mint az olajfák illatát, mindenben az én lelkem vagyon, szívd ki mindennek a javát, és vidd el azt Ádámnak.
Úgy lőn. Gábriel arkangyal elvitte Ádámnak a varázsszert s így szólott:
— Megbántottad az Urat engedetlenséggel. Magadra vontad az ő haragját, mivel hogy hallgattad a feleséged szavát. El kell hagynod a gyönyörűségek paradicsomát. De megszánt téged az Úr és meghagyja néked azt, a kiért az éden kincseit eldobtad magadtól. És hogy teljesedjék az ő akarata, és te uralkodhassál minden élő lény felett és hogy a te asszonyod is a te uralmad alá kerüljön, íme, küldi néked e varázsszert, a melynek bűvös hatalmánál fogva fogod meghódítani az asszonyt. E nélkül soha se közeledjél az asszonyhoz, azt parancsolja neked az Úr. E nélkül bűnt aratsz, ezzel erényt fakasztasz. E nélkül hitvány féreg vagy, ezzel megközelíted az Istent. E nélkül téged megmaró kígyó, ezzel boldogító angyalod az asszony. E nélkül pokoli gyötrelem lenne életed, ezzel már e földön élvezed a mennyország gyönyöreit. És ne légy vele fösvénykedő, légy inkább a pazarlóhoz hasonló, mert örök időkre teremté az Úristen a világot, örökkévalóvá alkotá e varázshatalmat is.
Felkerestem mindazt a mi szép, jó és nemes, hatalmas és erős ezen a világon, leszedtem mindannak színét és javát az Úr akaratából: a nap sugarából, vihartombolásból, rózsák illatából, szellők susogásából, erdő morajából, villámcsattogásból, nádzizegésből, oroszlánhörgésből, pillangók röptéből, tigris vérszomjából, galamb búgásából, angyalok danájából, a poklok kínjából alkotta Isten e varázsszert; élj vele ember, a neve: szerelem.
Uj Idők 1. évfolyam (1895-02-03 / 7. szám)
Gárdonyi Géza: Kingyes.
Feszty Árpád időnkint eltünik a fővárosból. Eltünik egy hétre, két hétre, olykor egy hónapra is. Ilyenkor a Bajza-utcai műtermét zöld kárpitok borítják, s a két kis lompos fehér komondor bánatosan pislog ki a vasrácsozaton át a járókelőkre.
Hát hova lett Feszty Árpád?
Kingyesen van.
Ez az ő tanyája. Nagyon szeretheti, mert sokat emlegeti. A beszédeiből tudtuk, hogy ez a tanya Komárom mellett van. Oda jár ő pihenni vagy elmélkedni.
A mult nyár vége felé összebeszéltünk Pósa Lajossal, hogy meglepjük Feszty Árpádot. Komárom mindössze két óra Budapesthez, és Kingyes se lehet a világ végén. Megkérdeztük Lányi Gézát is, a Népszinház kitünő cimbalmosát, hogy nem volna-e kedve velünk jönni? Volt kedve. Magával hozott egy rengeteg nagy cimbalmot is. De ez még nem minden: hogy a kingyesi tanya teljesen meg legyen tisztelve, szmokingba öltözött és fekete nyakkendőt kötött, meg vakító fehérre vasalt inget; szóval olyan ruhában jött, aminőben hangversenyezni szokott. Így indultunk útnak délután két órakor vidáman Komáromba.
Kiszállunk ott az állomáson, ráülünk egy fiakkerre: a cimbalmot meg rátétetjük egy másik fiakkerre.
– Hova hajtsak? – kérdi a kocsis.
– Kingyesre, – feleljük azon a hangon, amelyen itt Budapesten azt szoktuk mondani, a kocsisnak: a Városligetbe, vagy a szép Juhásznéhoz hajtson.
– Kingyesre? – kérdi nagyot nézve a kocsis, – hol van az, kérem?
– Ej, még azt se tudja? Maga tán nem komáromi ember?
– De bizony idevaló vagyok.
No, ha ez nem tudja, majd tudja más. Sorra járjuk a kocsikat; kérdezünk urat, parasztot, kofát, katonát, rendőrt, gyereket, öreget, zsidót, halászt, koldust és fináncot. Mindenik csak a fejét csóválja. Hirből sem ismerte Kingyest egyikse.
– Micsoda puszta lehet az – fakadt ki Lányi Géza.
Pósa arca elsötétült.
– Úgy látszik, – dörmögte, – azért jöttünk, hogy visszamenjünk.
– Még van valami remény, – szóltam magam is lehangoltan, – ha senki se tud a kingyesi pusztáról, a komáromi képviselő bizonyosan tud róla, mert vagy mellette, vagy ellene, de szavaztak onnan.
Fölkutattuk a várost, és a városban Tuba Jánost. Az ugyan elbámult, mikor betoppantunk a szobájába.
– Hát titeket mi szél fujt ide?
Aztán, hogy megmondtuk, fölhuzta a szemöldökét és gondolkodva nézett reánk.
– Kingyes, Kingyes, – mondotta, – van ilyen puszta, én is voltam ott, csakhogy oda nem lehet elmenni.
– Már miért ne lehetne, ha te voltál ott! – dörrent föl Pósa Lajos.
– Azért, mert oda nem tudja más az utat, csak Feszty Árpád.
– Nohát mi pedig elmegyünk.
Tuba János körülvakargatta rövidre nyírott gömbölyü fejét, és némi levegőbe nézések után egy öreg udvarosért küldött el.
– Az, – úgymond, – az egyetlen ember, aki tudja az utat, az is csak azért, mert a fia ott van az Árpád tanyáján, mindenes.
– Visszamentem a cimbalomverőkért, – jegyezte meg búsan Lányi Géza, – nem fogják megtalálni az öreget.
És úgy történt. Az öreg visszaköltözött a városból a pusztára. Mint később megtudtuk: azért ment vissza, mert, úgymond: a városi emberek sokat beszélnek!
Így már majdnem visszafordultunk, mikor a Lányi cimbalomverőinek élő cáfolatául megjelenik egy zsíroskalapu, vörösorru és kenderszakálu fiakkeros, és azt mondja, hogy ő tudja az utat.
– Lehetetlen, – mondja Tuba János.
– Már mért volna lehetetlen, – jegyzi meg Pósa, – az út azért út, mert járnak rajta.
Tuba mindazonáltal nem bizott a fiakkerosban. Magyarázta a kocsisnak az utat alaposan. Emlékszem, hogy tömérdek sok jobbra és balra, le meg föl volt a beszédében. Ezenkivül említett neki két pusztát is: Kavát, meg Agyagost. A kocsis mindezekre komoly igeneket mondott, és rábóligatott a fejével.
A cimbalomnak egy kétkerekü talyigát fogadtunk, magunk pedig az ócska és rozoga fiakkerbe ülve, délután öt órakor útnak indultunk.
Számitásunk szerint hat és fél órára oda kell érkeznünk. Vidámak voltunk. A két kocsist megtömtük szivarral. Arról beszélgettünk, hogy mekkorát néz majd Feszty Árpád, ha meglát bennünket. Az ő tanyáján még pesti ember nem hagyott nyomot. Ő maga emlegette, hogy az vadon-hely. Fát ott nem nyesnek, nádat ott nem vágnak. Csönd van. Festőnek való őstenyészet. A földgolyónak ez az egy pontja a legkedvesebb és a legszebb neki. Itt pihen meg a lelke, és itt alkot a fantáziája.
Félóra mulva elértük az első tanyát.
Az udvaron egy mezitlábas menyecske állott. Magot szórt a tyukjainak.
– Micsoda puszta ez? – kérdeztük, a kocsit megállítva.
– Kava.
– Helyes úton vagyunk, – mondottuk örömmel. – Hát jól megyünk-e Kingyesre, galambom?
– Kingyesre? Sohasem hallottam én annak hírét.
– Tán nem idevaló maga?
– Dehogynem lelkem, – felelte az asszony, – itt születtem én, itt is halok meg.
Azzal tovább szórta az ócsut a tyúkjainak.
Ez egy kissé lehangolt bennünket. Különféle tekervényes utakon és töltéseken haladtunk által. Sehol egy ember, sehol egy ház, sehol egy szembejövő kocsi. Csak nedves smaragdzöld legelők és vörhenyes nádasok, mozdulatlan nyárfák és fehérlő füzesek és megint kanyargó út. A nap lealkonyodik. A vöröslő égen vadludak repülnek által. Lányi azokat nézi.
– Talán a vacsorát nézed, Géza?
– Dehogy azt. A ludak mind keresztbe repülnek előttünk.
No amott fehérlik már az esti szürkületben a másik tanya. Az ott Agyagos. Így mondta Tuba is, hogy előbb Kavát érjük, aztán Agyagost, ami már szomszédja Kingyesnek. No, de ideje is már, hogy vacsorához jussunk. Öt perc mulva hogy bámul ránk Feszty Árpád!
Az út mellett egy ember üldögél. Valami karót farag.
– Micsoda tanya ez, atyafi?
– Kava, kérem alássan.
– Kava? Már, hogy volna ez Kava?
– De bizony Kava. Én csak tudom talán.
– Tyhü, az irgalmát, hiszen itt már voltunk egyszer.
– Persze, hogy voltak az urak. Láttam, mikor jöttek az előbb. Hát hova indultak?
– Kingyesre.
A fejét rázta. Nem hallott róla.
– Kocsis! – szólott ekkor Pósa a felháborodásnak és keserüségnek legmélyebb brugóján, – maga nem tudja az utat!
– De most már tudom – mondja a kocsis – a keresztutnál tévedtem meg.
Egy darabig tanakodtunk, hogy bízhatunk-e a kocsisban. Én bíztam benne, Pósa nem bízott. Lányi bízott a kocsisban, de nem bízott a szerencsében. Van is abban valami, hogy ha az ember a kapuból megy vissza a cimbalomverőkért.
– Csak a másik pusztát elérjük – szólt reménykedve Pósa – ott majd Árpádhoz igazítanak bennünket. A szomszédban csak tudnak tán Kingyesről.
Utközben aztán beesteledett. Szerencsére holdvilág volt, és az mutatta a sűrű nádasok között vezető keskeny utat. De sehol egy eleven ember! Csak mély sötét árnyékok! itt-ott egy borzas kisértet gyanánt fölmeredő fekete fűzfa. Ilyen lehetett az ország a tatárjárás után.
Balladai mélasággal ülünk a kocsin, mikor egyszer valami száraz földhányásra érkeztünk és Lányi fölkiáltott:
– Dülünk!
Mikor már az ünköt mondta, mindhárman benne voltunk az árokban. A kocsis az nem volt benne, az túlrepült rajta s tán most is repülne, ha egy nagy nyárfa derekában meg nem kapaszkodik.
– Élsz-e, Lajos? – kérdeztem Pósát, aki az esésben lavinaként gördült át fölöttem.
– Élek, – felelte mély, komor hangon az árokból, – hát Lányi?
– Oda van a szép fehér ingem, – felelte Lányi a keserü lapu közül, – összegyűrődött.
Azzal kimásztunk.
– Hallja maga! – szólt ekkor Pósa, galléron ragadva a kocsist, – vallja meg, hogy sohasem járt erre!
– De bizonyisten jártam, – felelte a kocsis, – csakhogy kérem alásan annak immáron tíz esztendeje.
– Hát hogy mert maga elindulni, ha már tíz esztendeje nem járt itten.
– Azt gondoltam, hogy tudom az utat, – felelte a kocsis a fülét vakarva.
– Tudtam én ezt előre, – sóhajtott a cimbalmosunk, – az éjjel pappal is álmodtam.
– Én meg a farkasokkal, – szólt Pósa sötéten.
A farkas szóra Lányi a vad nádasra nézett és összeborzongott.
Fölsegítettük a kocsit az árokból, és áldottuk az alispánt, főispánt, szolgabirót, az egész vármegyét, hogy ilyen utat csináltattak a Feszty Árpád tanyájához.
– Gyerünk vissza, – szólott Lányi, – Isten tudja, mi lesz a cimbalommal itt a nádasok között.
– Kérem alásan, – mondotta a kocsis, – negyedóra mulva ott kell lennünk az Agyagosi pusztán.
– Biztosan tudja? – kérdezte Pósa.
– Biztosan, – felelte a kocsis.
Azonban a félóra is eltelt anélkül, hogy mi a nádak fölött lebegő holdvilágon kívül egyéb világosságot láttunk volna. No meg a szivarunk vége piroslott a sötétben.
Az est mindig mélyebb és árnyékosabb. A nádak mindig magasabbak. Olykor-olykor egy fahídon dökret által a lovak lába, azután ismét a puha keskeny töltésúton megyünk. A két kocsi zörgés nélkül halad a fekete úton. Se előre, se hátra nem látunk mást, mint a rejtelmes sűrűségű nádast, és itt-ott egy-egy kis megcsillanó vizet.
– Milyen mély lehet ez a víz? – kérdezi Lányi Géza.
Senki se felel rá. Az útra olykor borzalmas susogással hajlong föl a nád. Mintha láthatatlan rémek hajtanák. Most nem növény a nádas és nem fa a fűzfa, hanem csodás alakzatu mesebeli élőségek, amikben sötét értelem és kísérteti akarat van.
Egyszercsak egy kis rozoga fahídon megrecscsen alattunk a kocsi és mi nagy recsegés-ropogás között az egész világot érezzük szakadni alattunk.
– No, most végünk van!
A rozzant vén híd beroskadt a kerekek alatt. Az egész híd-e, vagy csak egy része? Vagy a kocsi törött össze? Az első pillanatban nem tudjuk.
Átmászunk a kocsiernyőn.
A kocsis a fejét vakarja: a kocsinak a hátulsó két kereke beleroskadt a hídba.
– Ember! – kiáltja elkeseredett haraggal Pósa, – vallja meg, hogy maga nem tudja az utat!
– Persze, hogy nem tudom, – fakadt ki kétségbeesetten a kocsis.
– Hát akkor hogy mert elindulni velünk!
– Azt gondoltam, hogy a képviselő urunk tudja.
No szépen vagyunk. Éjjel, egy ember-lakatlan vad sötét nádasnak rengetegében, oldalt mély vizek és kísértet-sóhajtozást hallató mérhetetlen nádasok között, – ennek a fele se tréfa!
Viaszgyújtókkal megvizsgáltuk a kocsit, hogy érdemes-e kiemelni, ha lehet?
Sok törés volt rajta. A sárfogó az egyik oldalon forgácscsá zúzódott, de a keréknek, meg a tengelynek talán nem is esett baja. Azzal a két kocsis, meg mi hárman nekiálltunk, és kiemeltük a fiakkert az útra.
– Hála Istennek, – mehetünk, – mondja Lányi, – de hova?
– Valahova majd csak kilyukadunk, – felelte a kocsis.
Azzal elindultunk újra az őskorszaki nád két mozgó fala között, az ismeretlen mocsárvíznek keskeny hangnyelő puha útján a végtelennek látszó sötét nemtudomságba. Ez a Dante útja egyik pokolból a másikba.
No aztán itt kezdett rám is zuhogni az áldás. Pósa nagyböjti prédikációt rögtönzött reám azért a meggondolatlan ötletemért, hogy így vaktában fölkeressünk egy olyan tanyát, amit a komáromiak sem ismernek. Lányi meg fölsóhajtott:
– Istenem, istenem, hát ezért tanultam én a cimbalom-művészetet, ezért szenvedtem és éltem negyvenegy esztendeig, hogy egy vad pocsolya legyen a temetőm.
– Hát a gyermekköltészet kutya? – szólt Pósa is, – ez aztán méltó befejezése lesz az én költői pályámnak!
– És éppen most, – folytatta Lányi, – mikor minden adósságomat kifizettem. De megálmodtam én ezt, megálmodtam!
Aztán arról beszélgettünk, hogy a Kingyes-tanya tán nem is létezik. Már hogy is lakhatna valaki ilyen vad nádasok között. Feszty csak elgondolta, hogy neki tanyája van, mint az obsitos baka, mikor a lovát emlegeti.
A hold már akkor csaknem a fejünk fölött járt. Szemtelenül nevette a tótfejü, hogy micsoda aggodalmak között kocsikázunk: Vajjon hol állunk meg? Meglehet, hogy ez az út belevész valahol a mocsárba. Soha még két író meg egy cimbalmos így el nem végződött a világon! És megyünk tovább a puha úton, a fekete éjszakában, tragikus csöndességben…
Végre egyszer kutyaugatás hangzik nem is messze tőlünk. Micsoda üresség a Patti vagy a Ney Dávid éneke most e kutyaugatáshoz képest.
A sötétből ember jön elő.
– Hol vagyunk?
– Agyagoson.
– No hálaistennek!
– Hova mennek az urak?
– Kingyesre.
– Kingyesre?
– Csak ismeri tán?
– Nem én, uram.
– Nem-e?
– Nem.
– Tán nem idevaló.
– Hát hova való vónék?!
– Itt kell annak lenni!
– Nincs az, uram.
– Szomszédság, ne beszéljen!
– Szomszédság?
– A Feszty Árpád úr tanyája.
– Az Árpád úré?
– Azé, azé. Hát azt tudja, hol van?
– Azt tudom.
Egy ilyen hangra szabadulhatnak föl az elkárhozottak a purgatóriumból.
– No, ha tudja, hát menjen a lovak előtt. Megfizetjük.
Igy jutottunk el aztán a Feszty Árpád útjára. Meg is jött a kedvünk. Nótáztunk. A Feszty ablaka világított. Még ébren van!
És a két kocsi begördült a kis náddal födött tanyaház udvarára.
Feszty Árpád csakugyan otthon volt. Az ágyban olvasgatva hallgatódzott a nótára.
– Vajjon kik járnak erre? – tünődött magában, – bizonyosan betyárok.
És mikor a mi kocsink bejárt a tanyára, Feszty Árpád ott állt már elmeredő szemmel az ajtóban. A kezében két rengeteg nagy rozsdás pisztolyt lógatott.
No aztán, hogy micsoda regényes hely az a Kingyes, és hogy mit csináltunk mi ott három napig, azt nem mondom el. Kingyes maradjon fölfedezetlen és ismeretlen rejteke Feszty Árpádnak. Az ott időzésünk történetét pedig őrizze meg szintén kedves közös emlékünk gyanánt az a közösen csinált vers a mestergerendán, amely így kezdődik:
1894. szept. 12. 13. 14.
Itt mulatott három ember, azaz négy.
és így végződik:
Ilyet nem látott a Kárpát!
Isten veled, Feszty Árpád!
Gárdonyi Géza: Két menyasszony
Gárdonyi Géza: Parasztok a Feszty-körképnél
A Szent István-napi népvándorlás különösen a Magyarok Bejövetele körül vet nagy hullámokat. Tegnap többek között tíz alföldi parasztember jelent meg szűrösen és tarisznyásan a palota előcsarnokában.
— Mikor kezdődik az előadás? — kérdezte a legöregebb paraszt az ajtónálló szolgától.
— Mindegy, akármikor mennek be, mindig ugyanazt látják.
— No, akkor jól van, — mondja a vezérparaszt.
S megkopogtatja a kassza üvegablakát: — Adjon tíz karzati jegyet.
Odabenn csak nézik-nézik a képet. Tetszik nekik. Egyszer csak az egyik megszólal: — Hiba van a kréta körül!
— Micsoda?
— Hát ahun ülnek a juhászok a nagy kutyával; az asszonyok is ott vannak, a juhok is megvannak, de hol a szamár?
A körképet néző közönség hangos kacajra fakad, amire a paraszt megröstelkedik és előveszi az inge alól a pénzes zacskót: – Oda akarok menni az erdőbe, — mondja kevélyen a szolgának, — megfizetöm.
— Nem lehet, — feleli a szolga.
— Pénzömér… — mondja a paraszt nyomatékkal.
— Kérem, oda nem mehetnek, — ismétli a szolga.
— Mert az – az erdő festve van.
— Tegye bolonddá az öregapját, — mondja a paraszt. Haragosan ránt egyet a vállán; összenéz a társaival, s azzal a parasztok bosszúsan duhogva távoznak.
Pesti hírlap/Budapest, 1894. augusztus 18.
Feszty Árpád: Pusztai történet
I. rész
Sűrű köd borította be a vidéket, mikor elindultam megnézni, mit csinálnak odakinn a pusztán. Azt hittem, majd csak felszívja a ködöt a nap, de mire a határba értünk, a köd még sűrűbbre ereszkedett. Utakon, kerteken, öles hó hevert.
A szánkó nesztelenül csúszott, s a némaságba borult természet magányát nem zavarta más hang, mint a csengők csilingelése. Az útszéli fák a ködből előtűnve, majd eltűnve, mintha a köd szülné, köd nyelné el őket, — jöttek, mentek, mint az álomképek. A zúzmara ellepte szemünket, bajszunkat.
Ilyenkor legjobb beburkolódzni a bundába. Sem én, sem a kocsisom nem szólottunk egy szót sem.
Elálmodozva, jó ideig haladtunk már, amikor egy zökkenőnél mindketten felriadtunk.
A szánkó megállott.
A kocsis körülnéz s megcsóválja a fejét.
— Nem látok ettől a ködtől; elvesztettük az utat.
— Miért nem nyitod ki jobban a szemedet? Most már induljunk vissza, amíg az utat újra megtaláljuk.
Visszafordultunk hát s kerestük az utat. Szidtam a kocsist, mint a bokrot. Igaz, hogy én is eltévedtem volna, ha magam hajtok, de az mindig, ilyenkor az-az egyedüli vigasztalás, ha az ember szidhat valakit s másra foghatja a hibát.
Egyszerre csak felkiált a kocsis:
— Megvagyunk már, – itt a csapás, – ez vezet a tetemesi hídhoz, — ismerem a fákról.
— No, hála Istennek! Elég időt elvesztettünk, most már iparkodjunk.
Vígabb ügetésre szólítva a lovakat, haladtunk tovább a megtalált szánkónyomon.
Mentünk, mendegéltünk — nagyon sokáig, — annyi ideig, amennyi alatt máskor már kétszer is megjárhattuk volna a tanyát, de az út egyre tartott, s mintha mindig jártabb és jártabb lett volna. Rengeteg idő eltelt így s mégsem értünk a végére. Végre rosszat sejtve, megállítottam a szánkót.
— Te, — szóltam a kocsishoz, — én már régen nézem, hogy hasonlítanak ezek a fák egymáshoz. Látod ezt az odvas fűzfát, — akármi legyek, ha e mellett már legalább háromszor el nem mentünk.
— Nem lehet, az kérem, sok ilyen fa van ezen a tájon.
— No, majd meglátjuk. Leszálltam, letörtem egy ágat a fáról s letűztem mellé a hóba jelnek, na, most már mehetünk. Mentünk újra majd egy óra hosszat, amikor a kocsis megállítja a lovakat s elkezdi a fejét vakarni.
Ott voltunk megint a nagy fánál, mellette volt a ledugott jelző ág.
— No, látod, — mondám a kocsisnak, — bele mentünk a saját csapásunkba s a magunk által vert nyomon keringünk itt órák hosszat bolond módra. Most már ne vakard a fejed sokáig, hanem próbáld meg, vágj neki toronyirányba, valahol majd csak kilyukadunk.
Neki vágtunk a sík hónak. Alig megyünk egykét puskalövésnyire, megroppan valami a lovak lába alatt. Befagyott tóra értünk, a víz jege töredezett a lovak lába alatt.
— Hála Istennek, — kiáltott fel a kocsis, — ez a tetemes tócsa; itt kell lenni valahol a hídnak is! S csakugyan ott mellettünk mered a híd, — órák hosszat keringtünk körülötte s nem vettük észre a köd miatt.
Kikapaszkodva a jég hátáról, törtettünk előre. Útnak, csapásnak semmi nyoma. Befútta azt a hó olyan simára, mint a deszka; hát csak előre, gondolom formán! Ahol lehetett, vágtatva futottak a lovak, néhol ismét szügyig süppedtek a hóba s alig bírtak kikapaszkodni belőle.
— Csak menjünk, haladjunk, — biztatom a kocsist s a lovak zihálva rohannak tovább, füstölgő párájuk összeolvad a köddel.
Holló száll el felettünk. „Kárr — kárr” kiáltása sértően bontja meg a lég csöndjét. „Kárr — kárr”…
— Az ám, kár. Kár volt elindulni ilyen időben. De most már csak előre.
Nagyot horkan az egyik ló s elkezdi tolni a másikat. A kocsis nagy nehezen megállítja őket.
Egy befagyott szánkó sötétlett ki a ködből, rajta — talán borral tele — hordó, félig befúva hóval, attól ijedt meg a rudas.
Bizonyosan hófúváskor indult, elakadt s a lovak nem bírták többé megindítani, — a gazda ló hátán menekült.
— No, nehogy mi is így járjunk; — szólítsd a lovakat! S mentünk újra befelé az ismeretlen ködbe, a hangtalan némaságba. Tán soha se érünk már a tanyára.
Most már nem takarództam a bundába, hanem a szánkóban felállva meresztettem a szememet a ködbe, valami ismerős formát keresve.
De sem fa, sem bokor nem akadt utunkban. Künn voltunk a sima hófedte rétségen. Valami kábító volt ebben az álomszerű ködben. Köd előttem, köd mögöttem, körülöttem. Megigézett ez az alaktalan nagy szürkeség, s úgy érzem, hogy vágtatnék örökkön örökké — nem is gondolva már a célra, — csak jólesett suhanni folyton és folyvást ebben az alaktalan felhőszerűségben. Agyam kábult, mintha részeg lettem volna. Mi az, ami homlokomat úgy szorítja?
Nagyot zökken, a szán s mi hanyatt-homlok zuhanunk ki belőle. Lábra állva, derékig süppedt alattunk. A lovak is nyakig voltak a hóba. Valami árokba vagy gödörbe bukhattunk. Ez a bukás fölébresztett kábulatunkból. Nagy nehezen kiszabadítottuk a lovakat, — de milyen állapotban? Az istráng elszakadt, a rúd eltörött, a rakoncák szanaszét hullottak. Ezzel már nem megyünk tovább.
Kifogtuk a lovakat a hámból. Bundát, pokrócot a hátukra dobva, egyéb holminkat a nyakukba akasztottuk. A szánkót saját sorsára bízva, a lovaink hátán voltunk kénytelen-kelletlen folytatni utunkat. De hova? Merre?
— Megállj csak, hadd adjak jelt, — mondtam, — ha meghallja az Ádám, csak felel, s azzal a puskám mind a két csövét elsütöttem.
S csakugyan, alig, hogy elhangzott, puskalövések dörgése rezgett át a ködön. Kis időközökben újabb és újabb lövés.
— No, hát csak arra, a hang irányába. Szorítsuk a lovakat!
A megújuló lövések mind erősebben, mindig közelebbről hangzottak, — végre már ember-kiáltást is hallunk, de a tanyának még mindig se híre, se hamva. Egyszer csak sötétlik előttünk valami.
— No, mi megjártuk. Jól elkerültünk megint a tanyától, hiszen a Csörgő erdőnél vagyunk. De a lövések innen hangzottak, a kiáltozást is folyton halljuk, így hát »Halló — Halló« kiáltások között közeledünk az erdő felé, s az erdőből két alak bukkan elő, s térdig gázolva a havat, vánszorog felénk két félig megfagyott, elkényszeredett csendőr.
— Mit keresnek itt maguk? Kiáltom feléjük meglepetve.
— Az isten hozta erre az urat, — alig tudunk már a lábainkon állani, — körjáratra indultunk, de ránk ereszkedett a köd s már reggel óta itt bolyongunk ezen az átkozott tájon, — mindig oda tértünk vissza, a hol voltunk, — nem tudunk kikecmeregni ebből a csalitos, ligetes határból!
— Minket pedig a maguk lövései csaltak erre. No, de sebaj; most már tudom, hol vagyunk, csak azon a nádas éren keresztül vergődjünk, onnan nincs már messze az Ádám tanyája. Hallják, ez az ő lövése, iparkodjunk csak, hogy oda érjünk!
Az erdő megszólalt, ágai zörögtek. Hála Istennek, egy kis szél támadt, tán elviszi magával a ködöt. Esteledett már, a nap irányát csak a ködön átszűrődő sárgásfény jelezte, — zengett, bongott az erdő. Az a hideg szél, amely most elkezdte a füleinket csípni, megmozdította azt a lomha nagy ködöt. Kis idő múlva tisztulni kezdett a láthatár, mintha egy hatalmas kéz lebbentette volna föl a fátyolt, úgy tárult szemeink elé a síkság, amelynek hótakaróján szomorúan rezgett végig a lemenő nap sápadt korongjának fénye. Most már nem tévedhetünk el többé. Ott látszik már a kis fűzes, e mögött van a tanya. Élénkebb cammogásra nógattuk fáradt lovainkat, a két elkényszeredett csendőr is a reménységtől új erőre kapva haladt a nyomunkban. Elhagyva a füzest, új meglepetés állította meg a kis hadat: a tanyából semmit se láttunk, a helyén egy nagy hóhalom állott. Egészen el volt temetve hóval.
A halom teteje füstölgött, kémény füstje-e, vagy csak a hó pipázik, s a szél szitálja a hóhegy tetejét, nem lehet megkülönböztetni. De egy új lövés, mely a hóhegy közepéből hangzott el, jelezte, hogy itt kell lenniük.
— Amíg lőni tud, addig él, — mondtam, — kerüljük meg a halmot, valahol csak lesz bele bejárás.
Mikor az északi szélvész végig süvít a pusztán és söpri maga előtt a havat, élő ember ki nem jön ilyenkor a házból addig, amíg a vihar zúgását hallja.
A síkon végig kergetett hó özön megakad a kazlak, ólak, házak oldalán, hull és tapad egymásra folyton-folyvást, amíg az egész tanyát el nem borítja. Mire az idő elcsendesül, el vannak temetve egészen. S, hogy élnek ott a hó alatt? Megnyugodva abban a tudatban, hogy az ember sorsa az Isten kezében van. A gazda pipázik, az asszony fon s guzsalyoz. Étellel-itallal el van látva a kamra, — de, hogy a lovait ellássa, kénytelen alagutat, sikátorokat vágni az őket fogva tartó hótömegben, egyet az istállóhoz, egyet a kúthoz, egyet pedig a szénakazlakhoz.
A kazlak szélmentes oldalán aztán már szabad a kilátás. Ha kedve tartja, onnan nézheti a határban repkedő varjúkat s lesheti a rókát, aki ilyenkor rendesen itt settenkedik az éhség által a kazlak közé kergetett nyulacskák után. Most is itt állott puskájával az Ádám, ki lövéseinket hallva, lövéssel felelt, gondolva, hogy a lövés itt ilyenkor csak jeladás lehet. Várt egy helyben, nyugodtan. Arcán nem látszott sem a kíváncsiság, sem a meglepetés nyoma. Megjöttünk, itt vagyunk. Nem csodálkozik ő semmin. Csak a lovakra van gondja, azokat sajnálja. Igaza is van. Az ember a saját akaratából indul útnak, de a szegény ló nem tehet róla, ha befogják.
A hóba vágott alagutakon átvergődve beléptünk a meleg szobába. A hóval borított ablakokon keresztül olyan sárgásan szűrődött át a gyenge világosság, mintha valami másvilági planétára jutottunk volna. De ki törődött most a világítással? Örültünk, hogy elgémberedett tagjainkat kinyújtóztathattuk. Előszedve ételt, italt, mohón estünk neki a hirtelen berántott levesnek, s könnyű elképzelni, milyen jólesett a kemence hátán fölmelegített vörösbor átfázott testünknek. Átadtam Ádámnak a számára hozott puskaport, sörétet. Ezt megmosolyogta. Ez a tanyalakók legóhajtottabb kincse. Puskapor és sörét. Azután beszéltük viszontagságainkat. E közben este lett. Télen hamar sötétedik. Borozgatással töltöttük az időt, s azon tanakodtunk, hogyan kerülünk haza? A mindig csípősebbé vált éjszaki szél tökéletesen elfújta a ködöt. Az idő egészen kitisztult, s amíg borozgattunk, feljött a hold is, végig simítva fehér világával az egész tájékot. Olyan fehéren világított a hó, hogy szinte kísértetiesen vált el az égtől, s a mennybolt sötétnek tűnt föl mellette. Minden csapás, minden kis ág-bog élesen látszott meg rajta.
Jobbnak látva ilyen szép holdvilággal inkább hazamenni, mint az éjszakát az egyetlen fűtött szobában tölteni, befogattam Ádámnak a hó alól nagy nehezen kikapart szánkójába, abban jól elhelyezkedve indultunk hazafelé.
II. rész
Csúszott a szán, csörgött a csörgő vígan, a kiderült éjszakának örülve. Jó darabot mentünk már, amidőn meglepetve kiáltott föl az egyik csendőr:
— Megálljunk! Ott valami baj van, — s a töltés felé mutat.
Egy kis leányt láttunk, a töltésen kétségbeesve szaladni.
Felhajtottunk a töltésre s bevártuk a felénk szaladó gyermeket.
Szánalom volt rá nézni, szegényre. Úgy 10—11 éves lehetett. Meztelen lábai térdig a hóban, gyenge kis szoknyája tele ráfagyott jégcsappal. Omló könnyei odafagytak elkékült arcára. Amint felkaptam a szánba, olyan kemény és hideg volt a két keze, mint a jég.
Magamhoz vettem s betakarva a bundámmal, kérdeztem tőle:
— Hol jársz itt te, kislány, ebben a hideg éjszakában?
— Jaj, jaj! Kesergett a kislány, — ölik az apámat!
— Kicsodák, hol, merre?
— A révnél a csárdában!
— No, akkor fordulj, kiálltam oda a kocsisnak, s hajts, ahogy tudsz, hamar a rév mellé.
Suhogott az ostor, — vágtattak a lovak a sírna töltésen.
A kislány lassan-lassan fölmelegedett és sírva, szepegve kezdett el beszélni: — Az apám két ökörrel indult el reggel a komáromi vásárra. Engem is magával vitt, hogy lássam a várost. A csárdánál megpihentünk s megitattuk az ökröket. Mindenki megnézte, olyan szép ökrök voltak. A vásáron eladtuk az ökröket, apám a pénzt a szűre ujjába dugta; a vásárt is összejártuk, jó késő lett, mire hazafelé indultunk s mire a csárdához értünk, már sötét este volt. Az apám, nem mert a sok pénzzel éjjel botorkálni, azt mondta: Háljunk ott, jobb lesz; ő elalszik az istállóban is; csak arra kérte a kocsmárost, hogy nekem adjanak a szobában egy kis helyet. — Hogyne adnánk, — mondta a kocsmáros, — nekem is van egy leányom, az is akkora, mint a kendé, annak az ágyában együtt elalhatnak. Engem lefektettek az ő lányával egy ágyba, s mikor az utolsó vendég is elment, apám is kiment az ajtón, csendes lett minden. Félig aludtam már, mikor a kocsmáros és a felesége bejöttek megint a szobába és leültek az asztal mellé. Én már azt hittem, hogy alszom, mikor a kocsmáros hangját megint meghallottam. Azt kérdezte: Elaludtak a gyerekek? Az asszony felkelt, oda jött az ágyhoz. A szemem be volt csukva, de azért tudtam, hogy fölénk hajlott, azután visszament s ezt mondta: — Alusznak jól. Az ilyen gyerek hamar elalszik. Sokáig ültek azután szó nélkül, míg az asszony egyszerre csak azt kérdezte az urától:
— Apjuk, láttad azokat az ökröket, a melyeket ez a paraszt reggel a vásárra hajtott?
— Hogyne láttam volna.
— Szép ökrök voltak.
— Szépek.
— Úgy látszik, el is keltek.
— Persze hogy eladta, hiszen nem hozta vissza.
Kis idő múlva megint csak megszólalt az asszony.
— Mi lehet ilyenkor az ökörnek az ára?
— Szép nagy ökrök voltak, kaphatott 150 forintot darabjáért.
— Az 300 forint, mit csinál az ilyen paraszt azzal a sok pénzzel?
— Elkel az mindenütt, felelte a kocsmáros sóhajtva.
— 300 forint. Az sok pénz, — folytatta az asszony. — Mennyi minden kitelnék abból. Ha az a miénk volna, kikerülne belőle az idei árenda, de még maradna is egyre-másra bőven.
Ezekre a szavakra egészen kiment az álom a szememből; félni kezdtem. Kinyitottam a szememet, s kinézve a takaró alól, láttam, hogy a gazda az asztalon könyökét szétvetve, úgy nézett oldalt a feleségére. Az asszony nagyot sóhajtott, — aztán megint csak azt mondta:
Hej, ha az a pénz a mienk lehetne! Az ilyen paraszt úgy is csak elissza, eldorbézolja.
Az ember meg sem moccant, csak úgy kérdezte:
— Mire gondolsz?
— Arra, hogy ha akarnád, a miénk lenne.
A kocsmáros felállt, fel-alá járt a szobában, aztán megint leült, állát az öklébe temette, fogával a körmeit rágta, úgy bámult bele a gyertyába. Azután megszólalt:
— Hát aztán. Észreveszi reggel. Rajtam fogja keresni.
— Hát úgy csináld, hogy ne ébredjen fel többé.
Az ember megrázkódott, mintha valami rosszat ivott volna, de nem mert a felesége szemébe nézni. Az pedig egyre reá nézett.
— Jaj, sose felejtem el, hogy nézett rá folyton azokkal a tüzes szemeivel, — monda a kislány és elkezdett sírni ismét.
— Folytasd kis leányom, folytasd, mi történt aztán?
Azután összebújtak, csendesebb hangon susogtak, csak úgy közbe-közbe vehettem ki egyik-másik szavát az asszonynak, össze-vissza beszélt mindenfélét. Gondolj a „liczitáczióra”… Kidobnak bennünket. Most sincs a lányodnak egy tisztességes ruhája…
Az asszony folyton sugdosott, az ember hallgatott, de olyan vad szemeket vetett jobbra-balra, hogy engem kivert a halálos verejték.
Egyszerre csak nagyot koppant valami, amire mind a ketten ijedve kapták föl a fejüket.
Én láttam, hogy egy pohár esett le az asztalról s oda gurult az ágyunkhoz.
A kocsmáros verte le véletlenül a könyökével.
— Vigyázz te, — szólt rá az asszony — s a mikor oda jött s a poharat fölemelte, újra fölénk hajolt. Jaj, azt hittem, mindjárt meghalok.
A világért meg nem mozdultam volna, — halálos félelmemben úgy megmeredtem, mint egy darab fa. Az asszony visszatette a poharat az asztalra, akkor az úr is fölállott s a sarokból egy baltát vett a kezébe s azt mondta a feleségének:
— Gyere te is velem, — fogd a gyertyát, — nem merek egyedül menni.
Mikor az ágy mellé értek, megállt az ember s azt kérdezte:
— Hát ezzel mit csináljunk?
Majd elsikoltottam magamat, — de úgy összeszorult a torkom, hogy hang nem jött ki belőle.
— Becsavarod egy kendőbe, — mondta az asszony — és bedobod a Vágba a lék alá az apja után. Mire a jég felolvad, hol lesznek azok már! … Soha sem fogja megtudni senki. Siessünk.
Azzal kimentek az ajtón.
Még egy kis ideig úgy feküdtem mozdulatlanul, azután kiugrottam az ágyból, s úgy ahogy voltam, futottam ki az ajtón, — láttam, hogy az istálló ablaka világos, — kiszaladtam az útra s futottam, futottam, azt sem tudom hová, merre, — hátra sem mertem nézni, mindig azt hittem, hogy fut utánam az a fekete szemű asszony.
Jaj, Istenem, Istenem, azóta bizonyosan meg is ölték már.
— Ne sírj kislány, hátha megmenekült az apád. Mindjárt oda érünk. Szólítsd a lovakat!
Az ostor suhogott, a szán szintúgy röpült, csupa pára volt a két ló, mire a révhez értünk, ott levettük a csengettyűt a lovakról s úgy hajtattunk a csárda mellé nesz nélkül, csendesen. A Vág menti csárdára olyan nyájasan világított a hold, a ház fehér fala, havas fedele s a csárda világos ablaka olyan barátságosan intettek felénk, hogy szinte meglepetten kérdeztem:
— Ez az a csárda, kislányom?
— Ez az, — felelte határozottan.
Tisztán látszottak a Vág befagyott jegén a halászok által vágott lékek s minden olyan csendes volt, olyan nyugodt.
A csendőrök benéztek a világos ablakon, de semmit sem láthattak, mert az ablakot függöny takarta. Bementünk hát az udvarba s az ajtóra kerültünk. Én már akkor azt hittem, hogy az egész történet egy megijedt gyermek hagymázas álma, amidőn a csendőrök benyitottak az ajtón. Mi a kislánnyal nyomon követtük őket.
Az egy szál gyertyával megvilágított szoba közepén az asztalnál ült a házaspár, előttük az asztalon sok pénz, bankók és ezüst forintosok.
Amint beléptünk, a házaspár, mintha megriadt volna. A gazda két kezét a pénz fölé emelve, meredt szemekkel nézett reánk.
— Ki az? Mi kell? — kiáltotta.
— A törvény nevében adja meg magát.
— Miért? … Mit keresnek rajtam?
— Hol vette azt a pénzt? — kérdezte az egyik csendőr kis gondolkodás után.
— Hol vettem volna, ez a keresményünk. Csak szabad tán a saját pénzemet olvasnom? Ez ugyan furcsa, hogy így rárontanak az emberre.
— Maga azzal van vádolva, hogy egy embert megölt és kirabolt. Mi vizsgálatot tartani jöttünk.
— Hát csak tessék, — szólott nyugodtan felállva a kocsmáros, — vizsgáljanak meg mindent, szeretném tudni, ki volt az a bolond, a ki engem vádolt?
— Ez a kisleány, itt, ni, — felelte a csendőr, a kisleányt előre tolva.
Mikor a reszkető kisleány a gyertya világába ért, egy pillanatra megdermedtek mind a ketten, — azután nagyot sikoltva ugrott fel az asszony, az ágyhoz szaladt s lekapta róla a takarót.
Az ágy üres volt.
— Ez, — ez — él, — dadogta a lányra meredve — hiszen akkor…
Szédelegve fordult meg s a hajához kapva szaladt az ajtó felé. Ott a csendőrök tartották vissza, — kitépte magát a kezükből s fölemelt ököllel őrjöngő hangon ordítva rohant az urára:
— Verjen meg az Isten, te ember, hiszen a saját lányodat dobtad a vízbe.
Öklével az ura felé sújtott, de csak a levegőt érte, arcra bukott s élettelenül terült el a földön.
A kocsmáros csak nézett egy ideig merően a remegő kislányra, azután lerogyott a székre, arcát a tenyereibe rejtve, reáborult az asztalra s elkezdett zokogni keservesen.
A sok pénz csörömpölve hullott le az asztalról.
Feszty Árpád, Az én parasztjaim című kötetben „A puszta télen” címmel volt olvasható.
FESZTY ÁRPÁD: Szegény ember dolga
Volt a faluban egy hetyke legény, Keszeg Miskának hítták, a ki habár csak szegény zsellér gyereke volt is, mégis mind elszerette a leányokat mindig ő maradt a verekedésekben a győztes. Hát ezért nagyon orroltak rá a falusi gazdalegények. Hogy egy ilyen mezitlábos zsellérgyerek uralkodjon felettök! Ezt nem akarták eltürni. Összebeszéltek hát egyszer azok, a kiket már külön-külön elvert, hogy közös erővel elrakják isten igazában. Az legyen aztán az övé.
Össze is jöttek a kocsmába a legközelebbi vasárnapon este s várták oda a Miskát. El is jött a Miska, de a mint az ajtónál belépett, rögtön észre vehetett valamit a többiek összepillantásából, meg abból, hogy az általa több ízben elpáholt vitézek mind egy rakáson ültek. Rögtön átlátta, hogy itt ellene készül valami, azért a helyett, hogy beljebb jött volna, kifordult az ajtón, s tovább akart menni. Nosza a legények, nehogy elszalaszszák az alkalmat, hirtelen utána. A mint ezt a Miska meglátta, most már bizonyos volt benne, hogy ellene esküdtek, futásra vette a dolgot és szaladt a falu felé, a mint tudott. A többi nagy orditással a nyomában, a botjaikat is ugyancsak dobálták utána, úgy hogy egyik-másik fejbe is kólintotta a szegényt. Mikor már azt látta, hogy no most mindjárt utól érik, nem volt már menekvése, beszaladt az egyik parasztházba. A kerítésen átdobta magát s rohant egyenesen az ajtónak. Faluhelyen minden ház egyforma, a ki az egyiket ösmeri, tudja mindegyikbe a járást. Nálunk az ajtók úgy vannak csinálva, hogy két szárnyuk van, de nem úgy mint az uri házaknál, hogy jobbra balra nyílnak, hanem az egyik fele fönt nyílik, a másik fele lent. A závár meg rendesen olyan paraszt furfangu, hogy idegen tolvaj soha rá nem jön a nyitjára, de falubeli mind tudja a módját, hogy kell azt kinyitni. Így aztán a Keszeg Miska is csakhamar bent volt a konyhában. Ott a sötétben is tudta, merre kell a kéménybe felkapaszkodni. A szükség leleményessé és gyorssá teszi az embert, mire a többi oda ért, ő már akkor a kéménybe lógott. De hát ez sem ment minden zaj nélkül. A gazda a zörejre felébredt s kijött a konyhába, megnézni, mi zörög ottan? Éppen abban a percben rohant be a dühös csapat is, s a mint a legelső bolond belebotlik a gazdába, elordítja magát: – Itt vagy kutya! … s azzal úgy üti főbe, hogy az azt sem tudja fiu-e, vagy leány. A többiek is, még jobban feldühödve a gyors futás által, addig ütötték verték, a mig az moccanás nélkül terült el a földön.
Erre a nagy lármára az asszony is felébredt s gyertyát gyujtva szaladt ki a konyhába s akkor látták csak a legények, hogy ők a sötétben a gazdát verték agyon a Miska gyerek helyett. De úgy elmentek onnan azonnal, hogy az asszony még az arcát sem ért rá meglátni egyiknek sem. Persze, hogy ebből nagy inkvizició lett. A kik csak az este a kocsmában voltak, azokat mind befogták, s bevitték a megyeházára.
De vallani egyik se vallott.
A kocsmában akkor többen is voltak. A kik a Miska után szaladtak azok, mindent tagadtak. A kik pedig a kocsmában maradtak, azok közül egy sem merte elárulni a többit, féltek a boszújoktól. A mikor pedig a kocsmárost faggadták, hogy hát neki tudnia kellene ki maradt az ivóban, s ki szaladt a Miska után, akkor annak is volt annyi esze, hogy nem akart tudni semmiről semmit. Majd bizony, hogy rágyujtsák a házat, ő akkor lenn volt a pincéjében borért, nem látott, nem hallott semmit sem.
A birák kétségbe voltak esve. Nem tudták a bünösöket a sok ember közül kiválogatni.
Hónapok óta ültek már a vizsgálati fogságban. Hiába volt minden vallatás, nem mentek semmire. Egyszer csak előállt a többi közül valamelyik vallatás alkalmával a Makai András s azzal lepi meg a világot, hogy ő magára vállal mindent.
-Mit vállalsz magadra öcsém? – kérdi a törvényszék elnöke!
-Mindent.
-De hát mi ez a minden? Te ütötted agyon az öreget?
-Én.
Bizony nagy volt erre a csudálkozás – és a legkülönösebb az volt, hogy az apja, anyja is ott ült a hallgatóság között s mind a ketten olyan jóízűen helybenhagyólag bólintottak a fejükkel, mintha most az ő fiuk valami nagyon istennek tetsző cselekedet elkövetését vállalná magára.
Faggaták a gyereket így is, úgy is, de ő megmaradt erősen a mellett, hogy ő volt legelső azok között, a kik a Keszeg Miskát üzőbe vették – s ő ugrott be legelőbb is konyhába, ő akadt az öreg emberre, ő is ütötte agyon. A többi ráhagyta, hogy úgy volt. Így aztán hamar vége lett a pörnek. Kitűzték a végtárgyalást, elmondták a vád- és védbeszédeket, a mikből a sok paraszt egy szót sem értett, azután kihirdették az itéletet.
Makai Andrást önvallomása folytán, elitélték tíz esztendei fegyházra. A szegény Makai, a ki eddig mindent a legnagyobb flegmával vallott magára, majd sóbálványnyá változott ijedtében. Egy szó kevés, de hamarjában annyi se jutott ki az ajkán. Annál keservesebb jajgatásba tört ki apja, anyja. Az eddigi nyugalmuk egyszerre a legvadabb kétségbeesésbe csapott át.
Egyre azt kiabálták, hogy az ő fiuk ártatlan, az a légynek se vétett, eresszék szabadon. A többi is zúgott, múgott. Az elnök alig tudta a csendet helyre állítani.
-Megértetted-e az itéletet Makai András? – kérdi tőle az elnök.
-Dehogy értettem, nagyságos uram. – Hogy itélhetnek el engem, mikor én ártatlan vagyok.
-De hiszen magad vallottál be mindent.
-Ott sem voltam én annál a familiánál, hanem ott maradtam ülve a kocsmában, – megmondja a kocsmáros úr is.
A kocsmáros, de még a többi is mind azt bizonyította, hogy bizony az András megsem mozdult a helyéből az egész idő alatt, szó sincs róla, hogy ő lenne a bűnös.
A birák bámulva néztek egymásra, aztán még nagyobb bámulattal Makai Andrásra.
-De az isten szerelméért, hát akkor miért vallottad magadra a gyilkosságot, – kérdé az elnök kezeit összecsapva. – Mi okod volt erre?
-Azért könyörgöm alásan, mert az édes apám, meg az édes anyám már nagyon sokalták az időt, a mit a börtönben töltöttem a vizsgálat miatt, hát elmentek a tisztelendő úrhoz tanácsért, az pedig azt üzente, hogy csak vádoljak magamra mindent az a legjobb, mert akkor mindjárt haza eresztenek az urak.
Erre elővették a papot is, hogy minek ád ilyen bolond tanácsot a szegény embernek. Akkor aztán kisült, hogy a pap csak annyit mondott: Legjobb, ha a fiuk szépen bevall mindent és ne tagadjon el semmit, így még, ha bűnös is, a töredelmes vallomás enyhítni fogja a büntetést. A szegény öregek pedig az ő ostoba eszükkel úgy adták elő az Andrisnak: – Azt üzeni a tisztelendő úr, vádolj magadra mindent, akkor, még ha bűnös volnál is, elengedik a büntetésedet.
Így vallott aztán a gyerek mindent magára a hitben, hogy akkor majd haza eresztik. Szidhatták már most a birák a paraszt buta eszejárását, az itélet ki van mondva, az itélet jogerőre vált, bizony be kellett a szegény Makai Andrást csukni. Csakis pörujítással segíthettek már rajta! de a míg az eltartott, addig csak rabkenyéren kellett lennie. Végig szenvedte a börtönt, pedig ártatlan volt.
Bizony, bizony, a szegény ember dolga csupa komédia.
Uj Idők, 1896. (334-335. oldal)
